2009. július 17., péntek

Egy újabb kedves észrevétel könyvünkhöz

Brunn Kati: A vattacukorhajú lány és a favágó

Nem is annyira rendhagyó módon az illusztráció fogott meg itt is először, meg is akartam legott venni, de amikor belelapoztam, valahogy furi volt a stílus, így ott hagytam. Aztán szomszédasszonyom mutatta a gyerekszoba falán lógó kislányáról készült képet, amit Horváth Mónika ( a vattacukorhajú lány) készített, és kezembe nyomta az Erdő királya és más mesék című könyvet, hogy azt is ő illusztrálta. A képek tényleg gyönyörűek, tetszik nagyon az érdekes szürkés-vöröses színvilág, így aztán rácuppantam az ifjú művésznő blogjára is, aki rengeteg mindent alkot, könyve ez az első, de remélem hallunk még róla. Aztán végül kivettük a könyvet a könyvtárból, és rájöttem, hogy azért szépek, humánusak, természetközeliek Solymosi Bertold történetei (aki igazándiból nem favágó, bár ezt a foglalkozást is űzte egy ideig), aki a mimik (tündérszerű lények) kalandjain keresztül mutatja meg nekünk a Kiskunság csodás táját, és az erdő állatainak életét. Felolvasni valami miatt mégsem jó, úgyhogy adjuk kisiskolás gyermekünk kezébe nyugodtan, élvezni fogja.


forrás:
http://gyerekkonyvek.blog.hu/

2009. június 17., szerda

Az én hazám - sok kis dolgozat egy nagy könyvben


Sziasztok!


Márciusban már feltettem egy kis írást a blogra, Hazaközelítés a mesén keresztül, Egy nemzet hány történet?címmel, melyet elolvashattok itt.

Örömmel jelentem, hogy végre meg is jelent egy a Kecskeméti Lapok kiadó által szerkesztett és szervezett könyvben.

Erdélybe már rendeltek is 1000 példányt!


Alább néhány információt olvashattok a könyvről!

üdv!




Tisztelt Olvasónk!

A Kecskeméti Lapok Kiadó Harmadik évezred sorozatában az Elárvult szabadság, a Kiáltás, illetve az Új államalapítás után immár megjelent a negyedik kötet is Az én hazám címmel.

Míg a sorozat első tagjában a rendszerváltoztatásként emlegetett folyamat „félrecsúszásának” okait boncolgatták elismert szakemberek, addig a másodikban szintén neves közéleti személyiségek arra keresik a választ, milyen tartalmakat hordozhatnak – globalizált világunkban – a 21. század magyarjai számára olyan hagyományos értékek, fogalmak, mint haza, nemzet, nemzeti jelképeink.

A harmadik kötet – melynek kapcsán ezekben a hetekben folyik ismert gondolkodók részvételével országos vita a Magyar Hírlap hasábjain – a küszöbön álló kormányváltást követő szükséges és elkerülhetetlen nemzeti leltárhoz, valamint egy széles nemzeti konszenzuson alapuló nemzetstratégia kialakításához kíván szempontokat, tényeket, véleményeket közvetíteni.

És most a 2009. évi Könyvhétre jelentkezünk a sorozat negyedik kötetével, Az én hazám cíművel, melynek alcíme: Hetvenhét Kárpát-medencei magyar fiatal érzelmei, gondolatai nemzetről, hazáról, jelképeinkről.

Mióta a világ világ, azóta rettegnek a szülők, hogy utódaik nehogy másfélének bizonyuljanak. Másmilyennek, mint amilyenek ők, gyermekeik és unokáik életét saját maguk időbeli meghosszabbításaként elképzelő, eltervező és előkészítő ősök.

Hogy a számunkra - a ma aktív magyar korosztályok számára - legfontosabb identitásbeli értékeknek, a nemzeti értékrendnek a készletéből mit tekintenek magukénak az ifjú generációk, hogy miként gondolkodnak történelemről, nemzetről és hazáról - erre nézve nem képzelhető el izgalmasabb és tanulságosabb olvasmány ennél, amit kezében tart az olvasó. Hadd ne előlegezzük meg véleményét, úgyhogy csak annyit szögezzünk le: szociológusoknak, kollektív lélektannal foglalkozó pszichológusoknak, történészeknek, irodalmároknak és tanároknak, no meg politikusainknak, de bárkinek aligha ajánlható egyéb mű, ha arra a kérdésre keresnek választ: merre tart a magyar nemzet.


Kecskemét, 2009. május 18.

Jó olvasást, és feltöltődést kívánva üdvözli:

Mészáros László, igazgató


Amit még érdemes tudni:


1. A kötet az ország jelentősebb könyvesboltjaiban, bolthálózati üzletekben megvásárolható.

Fogyasztói ár: 2990 Ft

2. a) A kiadóban (cím: Kecskeméti Lapok Kft., 6000 Kecskemét, Csányi J. krt. 14. II. em. 5. , tel: 30/380-69-86, e-mail: ugyvezeto@kecskemetilapok.hu)

b) A Polgárok Házában (1089 Budapest, Visi Imre u. 6. - Molnár Adriennél, tel: 1/ 299-80-66 vagy 20/923-73-40, e-mail: adrienn.molnar@fidesz.hu) kiadói áron vásárolható meg.

Kiadói ár: 2500 Ft

Szerzők: Albert Vilmos Csíkszentdomokos (Erdély), Alexa Luca Sára Nyíregyháza-Oros, Ambrus Mónika Szentegyháza (Erdély), Barabás Szabolcs Székelyszenterzsébet (Erdély), Barna Imre Kecskemét, Bálint Árpád Ada (Délvidék), Becker Edit Kecskemét, Bencze Attila Székelyudvarhely (Erdély), Benedek Melinda Nyikómalomfalva (Erdély), Bodor Kinga Homoródalmás (Erdély), Csavajda Ádám Kecskemét, Csenki Nikolett Kecskemét, Cserép Csongor Veszprém, Damásdi Dénes Kecskemét, Diós Ádám Kecskemét, Dobos Sándor Kecskemét, Duray Miklós Pozsony (Felvidék), Erdős János Budapest, Fábry Szabolcs Nagyvázsony, Faragó Helga Szabadka (Délvidék), Ferber Eszter Kecskemét, Füzi Péter Kecskemét, Gaál Orsolya Budapest, Gábor Hajnalka Vecsés, Gál Zoltán Csaba Arad (Erdély), Gombár Zita Szabadka (Délvidék), Gyertyánági Tamás Budapest, Győri Csilla Kecskemét, Hajtmann Gábor Léva (Felvidék), Hetzmann Róbert Budapest, Janiga Szabolcs Révkomárom (Felvidék), Juhász Viktória Budapest, Kádár Ernő Kiskunfélegyháza, Kádár Hanga Zágon (Erdély), Kedves Annamária Csíkszentdomokos (Erdély), Kerekes Ákos Kézdivásárhely (Erdély), Kondorosi Attila Kecskemét, Kovács Ilona Kecskemét, Kristóf Attila Pécs, Lados Nóra Dunavarsány, Lantos Csaba Kiskunfélegyháza, Markaly Erika Csíkszentdomokos (Erdély), Máthé Mónika Székelyudvarhely (Erdély), Mészáros László Kecskemét, Miklai Attila Makó, Mikulás Márton Kecskemét, Mirnics Gyula Topolya (Délvidék), Molnár Rebeka Kecskemét, Munteanu Reáta Zágon (Erdély), Nagy Máté Budapest, Nádler Balázs Mosonmagyaróvár, Némedi V. János Krisztián Tiszaalpár, Őri László Pécs, Pindes Krisztina Budapest, Podmaniczky Gábor Budapest, Rajczi András Dombóvár, Reiter Viktor Kecskemét,Rosta Ádám Szeged, Schmelz Péter Mende, Seres Tamás Kiskunfélegyháza, Sipula Péter Révkomárom (Felvidék), Solymosi Bertold Kiskunfélegyháza, Somogyi Virág Kecskemét, Szabó Tamás Szeged, Szilágyi Iván Péter Budapest, Tamási Balázs Kecskemét, Tormási Judit Kecskemét, Tóth Gábor Kecskemét, Török Gergely Budapest, Török Márk Veszprém, Tréfás András Kecskemét, Turai Laura Kecskemét, Varga Gergő Kecskemét, Varga Mercédesz Kecskemét, Varga Patrik Barsbaracska (Felvidék), Zelena András Szeged, Zombor Gábor Kecskemét


2009. április 19., vasárnap

Könyvbemutató Miklya Luzsányi Mónikával

Kicsit megkésve bár, hiszen még tavaly novemberben történt a Hattyűházban (Petőfi Sándor!!!), de csak nemrégen kaptam meg az ott készült fotókat (köszönet Kürti Lacinak és a Canonnak ;).

(Miklya Luzsányi Mónika és Miklya Zsolt)

Mónikának tavaly adták ki Zombiblog c. kötetét (a képen Zsolt mutatja is), és azt találtuk ki, hogy közös könyvbemutatót tartunk városunkban.
Ez már csak azért is érdekes volt, mert Móni könyve egy olyan vallásos fiatal vívódásait tárja az olvasó elé, aki éppen szerelmes, csak ugye, nem mer közeledni.
Könyve szerkezete osztott: egyik oldalt az aktuális blogbejegyzések, másik oldalt a bejegyzések alapjául szolgáló eseményekről véleményt formáló fiú E/1-ben.
Igazán izgalmas!

Móni férje, Zsolt próbált az én "képzelt reality" jellegű történeteim és Móni nagyon is valóságos "köznapi drámája" között kapcsolatot keresni.





No, és a közönség: Ő egy nagyon tehetséges festő, Molnár Pisti.

Anyu és apu, akik még soha nem voltak ilyen esten.

És még sokan mások...

2009. április 18., szombat

2009. március 19., csütörtök

Mindenki érti Az erdő királyát, csak ennek a kislánynak az apukája nem

Az a helyzet, hogy eddig mindenki értette a meséket, egyedül az a barátom nem (ahun telefonál 'a), aki hamarosan már nem a Magyar Köztársaságban fog dolgozni, hanem attól kicsit nyugatabbra.
Az orvos apuka viszi kis családját is.

Megkért, mielőtt kimegy, csináljak a családjáról egy-két itthoni képet.


A fotózkodás gyerekabajgatásba torkollott, meg röhögésbe, mert a kislány, Viktória annyira élvezte a fényképezkedést, hogy külön műsort adott.



















2009. március 16., hétfő

Közhírré tétetik - minden mesebarátnak!


Hamarosan, azaz 2009. március 31-én nyílik Horváth Mónika grafikuskisasszony kiállítása az Erdő Királya illusztrációiból és karaktervázlataiból, skicceiből!

A helyszín, ahová a nagyérdeműt várjuk Kiskunfélegyháza városa, amely nem messze fekszik déli-keleti irányban, de leginkább arra amerre a szél a Tiszának viszi a felhőket a Homokhátság buckáitól!

Ideje estére tehető gondolom, mert messziről jött vendégeket is várunk (merthogy én is ott leszek ám ;).
Olyan mess
ziről jötteket, mint a pinty!

Lesz felolvasás Márkó Eszter által, ki a nevezetes Pest-Budai József Attila színház színművésznője (lásd a fotón - ott csipkodja a fülemet, ni!)


Lesz beszélgetés Balikó Helga által, ki a Noran kiadó szerkesztője (meg kedves is, meg barát is)!

Lesz kiállításmegnyitás Rosta Ferenc igazgató úr által, ki igazgató is, meg rajztanár is a helyi gimnáziumban, mi idén éppen 200 éves vala, s benne vala egykor Móra Ferenc is!

Lesz még egy kis bor is.., meg sütis!

Gyertek el minél többen inkább, mint kevesebben!

Haza-közelítés a mesén keresztül

Nemrégiben megkeresett a Kecskeméti Lapok kiadója. Egy újonnan megjelenő könyvbe szeretne fiataloktól gondolatokat a haza, nemzet témakörében megfogalmazni. Mások mellett felkért engem is. Próbálkoztam valami aktuálisat, a hétköznapjainkhoz kapcsolódót, azaz olyasfélét írni, ami jellemez. Rá kellett jönnöm, hogy nem tudok. Adódott helyette valami sokkal izgalmasabb: a meséken keresztül megközelíteni a témát.
Íme:
(Vacskamatinak, merthogy a neved eszembe juttatta ezt az írást, és ezért tettem fel :)

Egy nemzet hány történet?

„Ott állt Vacskamati Mikkamakka előtt. Kicsit sírósan, kicsit nevetősen - egyszóval úgy, ahogy szokott.
- Mikkamakka, ugye te mindent tudsz? - kérdezte reménykedve.
Mikkamakka elég komor képet vágott.
- Egyszer beszéltünk már erről - mondta mogorván.
- Na ugye! - mondta boldogan Vacskamati.
- Mit na ugye! - mérgelődött Mikkamakka. - Akkor megállapodtunk abban, hogy majdnem mindent tudok, avagy majdnem tudok mindent, vagyis hogy mindent majdnem tudok.
- Ez az, ez az, emlékszem - kiáltott Vacskamati.
- Emlékezni azt tudtok - morogta Mikkamakka. - Azazhogy csak emlékezni tudtok.”

Vacskamati virágja
Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő

Mit jelenthetett a huszadik század egyik legeredetibb magyar meseírójának a Haza? Talán azt a derűt, amit a Nyégyszögletű Kerek Erdőben talált meg. Vacskamatit, talán Mikkamakkát, aki a szomorúság elől menekítette ki a szerzőt a Négyszögletűbe. Vagy a Hétfejű Tündért, a mindent eltűrő, elviselő és minden felett győzelmet arató Szeretet manifesztumát, akit az író majdnem megölt – mielőtt megölelt:

„Szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú.
Térdre estem előtte.” – írja meséjében.
Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér

A meseíró tehát szép volt a szeretet tükrében.

A mesék világa kerek és egész, akár a gyermek világképe. Olyan világ, amelyben jó élni, amelyben jobb volna élni, mint a mi önző földi szféránkban. Olyan világ, ahol nem történhet semmi ok nélkül, nem történhet semmi következmény nélkül. Mint látjuk, a meséké… Képzelt színtér, mint a Négyszögletű. Minden szereplő odaviszi a maga történetét, az író is. Otthonra, hazára talál és ettől lesz Kerek az erdő. E szellemben alakul a szöveg. Történetté. Ilyen történetekből áll össze egy életút, minek végén a sok kis történet feloldódik egyetlen nagy történetben.

Egy nemzet vajon hány történet lehet (vagy egy könyv - ez a könyv)?
Egy nemzet története megelégedhet-e csak a jelen, vagy a közelmúlt, illetve csak a régmúlt idők történeteivel? A mai magyar közbeszédben mindkét attitűdre találunk épp elég példát. És ezek rossz példák. Ezzel az attitűddel ijesztgetni ugyan lehet a jóravaló embereket, de jövőt építeni nem (légyen szó a jelenlegi politikai-kulturális „elit” némely tagjának a diktatúrában vállalt szerepéről, vagy a sok esetben ellentmondásos és a mai napig nem tisztázott magyar őstörténetről).
Mivel a jelen történetei szervesen a múltból szövődtek, végeláthatatlan hosszúak és szerteágazóak lehetnek. Így egzakt választ talán nem is lehet adni a feltett kérdésre (vagy csak ma nem lehet adni, amikor olyan társadalmi átalakulásnak vagyunk nemcsak tanúi, de sokan közülünk tevékeny cselekvői is, aminek a végét még látni nem lehet, és ami csak annyit sejtet, hogy gyökeresen fog átrendeződni a társadalmunk?).
Csak közelíteni tudok a válaszhoz, ahogyan tette azt Lázár Ervin. És talán jól is van ez így. Közelítés, ahogy Miklya Zsolt (a költő) mondaná: a belső lényhez, mert megfogalmazni úgysem lehet. Csak a szavak zöngéje, vagy dallama sugallja állapotát. Akár a nemzetét, vagy a hazáét. Ami, Illyés Gyula óta úgy tudjuk, „a magasban van”. Vagy legbelül? Esetleg közöttünk? Kapcsolataink, történeteink erdejében?
Csak egy szójáték (?): nemzet – nemzett. Mi is lehetne fontosabb egy férfinak? A saját gyermeke, családja. A saját története (ahogy apáról fiúra száll a név). Tudom, kulturális örökség. Mint az Árpád-házi királyok sora (mert viszonyrendszerünk hozzájuk hétszáz év távlatából: csak a közelítés. Még ha szeretettől fűtött is.) A haza-háza párost épp a közelítés miatt meg sem említem (sokan játszottak már vele érdemtelenül).
Meg nem is értek a szófejtéshez.

Az én történetem ennél egyszerűbb. Azért írok, mert az üres papírlapon, még inkább a szövegszerkesztő virtuális papírján otthonra leltem. Nem volt ez mindig így. Évekig tartott menekülésem (akár Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfaé). Gyermekkoromban író szerettem volna lenni. Mikor ezt felvállalni nem mertem, akkor kezdődött a menekülés. Ma harminc évesen úgy hiszem, joggal gondolom azt, hogy hazaértem: hiszen ma is író szeretnék lenni! Ha jobban belegondolok, akkor ezért a felismerésért megérte! De csak ezért!

Hogy el ne maradjon a közelítés: így kerekedik a négyszögletű erdő, de ez már az én erdőm, az én történetem, az én emlékeim, amik ezer szálon szövődnek a társakéival. Hiszen a mottóból is kiválik: emlékezni tudni kell, illetve, nem csak emlékezni kell tudni. Az erdőt be kell lakni, be kell laknunk! Különben mire volt a nagy menekülés?

-vége

2009. február 14., szombat

Egészen rövidke szöveg - részlet egy készülő regényből

"Egész éjjel esett a hó és úgy csapongott, ahogy a boldog káposztalepkék a nyár eleji zöldségeskertek felett.
Fura egy zimankó ez. Miközben metszően hideg az észak-nyugati szél és úgy vágja arcába apró szemű havát, hogy szinte fáj, addig az esti lámpafényben vidáman kergetőznek az aszfalton futó jeges hópihék.
Így kergetőzünk mi is ebben a válság sújtotta évezred-kezdetben, és minden ami körülvesz: a szél, a tél, a munkanélküliség – odafagy, rádermed a kilátástalanságtól csüggedt arcokra.

Csak a szív dobog legbelül, mint egy szűnni nem akaró fájdalom, amely beveszi magát az idegpályák dzsungelébe, és ott pulzál minden perc mögött. Ott kering minden gondolat születésénél, minden ion-cserét befolyásolva, s meghatározva minden gondolat alapját.

Igen, ott bújtál el valahol."

2009. február 11., szerda

Mesét írni? - számomra is furcsa, nem tervezett bejegyzés

Számomra is furcsa, nem tervezett bejegyzés az, amit most olvashatsz, Kedves Látogató. Megpróbálok néhány gyakran ismételt kérdésre választ adni!

Apropója, hogy ma kaptam egy ímélt Mónikától, amiben egy meseíró pályázatra hívja fel a figyelmet (http://aranyvackor.pagony.hu/).
Amikor elolvastam, rögtön megfogott, különösen az, hogy szerző-illusztrátor párosban is lehet pályázni, akár egy meserészlettel, vagy egy teljes mesével. Be is ugrott egy kép valami esetlen figuráról, aki ott botladozik egy külváros, vagy kisváros poros utcáján. Hogy mi lesz még vele, nem tudom.

Többen megkérdezték már, hogy jut eszébe az emberfiának éppen mesét írni. Pláne, ha nincs még saját családja sem. Persze, minden alkalommal, amikor ez a kérdés napirendre kerül, igyekszem egy poénnal elütni, és elterelni a témát másra. Nem is tudom, hogy miért...

Valójában nagyon jó lenne ezekről beszélni. Fogalmam sincs, mitől mese a mese, és hogy amit írok, az-e? Azt sem tudom mennyiben fikció, és mennyiben veszem komolyan magam is azt, amit leírok. Talán egy élhető(bb) világ sajátos megfogalmazása csupán.

Volt, aki megkérdezte: "Nem divatja múlt állatmeséket írni?"
- Ezt sem tudom. De, ha divatja múlt is... Mittudomén! És Bachot hallgatni? Vagy Muddy Waters-t?

Akadt, aki azt mondta: "Nem félsz, hogy a mai gyerekek már nem fogják tudni, milyen az akác, vagy a tölgy?"
- Egyrészt, de jó, hogy eljutott eddig a részig!
- Másrészt viszont ez nem az én problémám. Az én gyerekem, ha megsokasodom, tudni fogja, abban biztos vagyok!

Valaki jelezte, érződik, hogy igazából nem is gyerekeknek szól, hanem nekünk, felnőtteknek. Sokszor kiszólok a szövegből.
- Ja. Szól az ember, ha úgy érzi, szólni kell. De akkor már nem is gyerekeknek való, ha olykor ott egy-két megjegyzés, amit majd csak évek múlva fog fel igazán az a gyerek?

folyt.köv.

2009. február 6., péntek

Mónika kiállítása a mesekönyv képeiből!




Horváth Mónika gyermekkönyv-illusztrátor képei láthatók a Budafoki gyermekkönyvtárban!

Az erdők királya c. mesekönyvhöz készített illusztrációinak kiállítása megtekinthető: 2009. január 31-től február 28-ig!

Visszhang: Csodaceruza és Könyvesblog

Miklya Zsolt írta a Csodaceruzában (csodaceruzával?)

http://miklya.eoldal.hu

------------------------------------

A legkisebb mimi meséi

Solymosi Bertold: Az Erdő királya és más mesék

Illusztrálta: Horváth Mónika

Noran Kiadó, 2008


A félreértések elkerülése végett tisztázzuk még a legelején, hogy Az erdő királya és más mesék főszereplője nem maga az uralkodó, hanem egy kis mimi. A legkisebb mimi. Ő röpköd olyan önfeledten, zabhéjbabájával a rét fölött, szárnyaló madarak társaságában, kergetve lepkét, űzve szelet, hajkurászva a muslincákat, csapatostól.

Na de mi az a mimi? Pontosabban: kik azok a mimik? Mert többen vannak, meséinkben éppen hárman: Táti, aki legalább ötszáz éves, Téti, aki szintén megvan vagy száz, és Titi, a legfiatalabb mimi. Ő mindössze néhány éves, még csak ismerkedik a mimiléttel, de határtalanul boldog és szabad. Bár az az igazság, hogy a történet épp az ellenkezőjével kezdődik: Titi állandóan csak sír és zokog, mert őt soha nem keresi meg senki, hiszen még varázsolni sem tud. A mimik ugyanis Jótevők, az a dolguk, hogy segítsenek a bajbajutottakon. Tudja ezt jól a rétek népe, jönnek is gondjaikkal, bajaikkal a két öregebb mimihez. Aztán egy szép napon Titit keresi valaki: Peti, a szomszéd fiú. Rövidesen eltűnnek szem elől. Táti és Téti elindulnak a keresésükre. Repülnek keresztül-kasul a rét felett, ahol a mimilak, egy fűszálra tapadt elhagyott csigaváz ringatózik a szélben, megnézik a fűzligetet, a pici tavat, végül az erdőszélen találnak rájuk, egy kecskerágó bokor aljában. Titi belesuttogja bánatát egy körtefa ládikóba, aztán eltemeti Petivel. Így köt barátságot a mimi- és embergyerek. Titi attól kezdve olyan, mint minden mimi, mint aki a Teremtő sziromnyi öröméből született.

A történet úgy folytatódik, ahogy a kis mimi röpköd, cikázva, kergetőzve, hol itt, hol ott bukkanva fel. Megtudjuk, hogy születnek a mimik, hogy minden miminek meg kell tanulni kormányozni, még egy fűzlevélladikot is, hogy egy szakmai továbbképzés nem válhat akadályává a mimi játékos kedvének, szabadságvágyának. Kalandozásai során Titi találkozik egy favágóval, az erdésszel, aki gondját viseli az erdőnek, Rókartúrral, a tapasztalatlan rókával, akit megment az erdész puskája elől, vagy Szisszel, az eltévedt sündisznóval, akit hazavezet. Egyszer még a városba is eljut, ahol vagány városi vércsefiakkal találkozik, bár ettől nem lesz igazán boldog. Mert ő a réten és az erdőben érzi igazán otthon magát, ahol minden fűszálat, minden fát ismer, még a modortalan ezüstfát is, s egy fűzfaodúban talál mimitestvéreivel új szállást, mielőtt leesik a hó. A tél közeledtével megjelenik a színen Őn, az erdő királya, az öreg szarvasbika is, hogy megvívjon fiatal vetélytársával az erdőért, az élet folytatásáért, s méltósággal adja át majd területe fölött az uralmat .

Így találkozik és teremt mesevilágot életbölcsesség, életerő és életöröm. Solymosi Bertold, aki a Kiskunság homokbuckái, rétjei, erdőségei között nőtt fel, jól ismeri ezt a mikrovilágot, s annak veszélyeztetettségét is. Ahogy elénk festi szavaival, az igazi „mimivarázslat”, derű, bútemetés, a ragadozó civilizáció árnyékában is. Horváth Mónika pedig, aki szintén ennek a tájnak a szülötte, úgy fest színeivel, formáival, hogy megelevenedik a „varázslat”, a világ rejtelmes új és újjá születése. Ki gondolná, hogy író és illusztrátor is milyen fiatal még, s hogy első kötetüket vállalta fel a Noran Kiadó, a mimi- és embergyerekek örömére.

Miklya Zsolt

--------------------------------------

és a Könyvesblog:

http://konyves.blog.hu/2008/12/17/cim_68#comments

"A 2008 év végi gyerekkönyv-kínálat egyik legérdekesebb darabja. Vegyünk először is egy favágót (igen, jól olvasták, favágót) a Kiskunságról, aki az erdőt, mezőt járja, aztán egyszer csak leül, megír egy kötetnyi mesét, és kiderül, hogy hatalmas nagy szíve van és olyan érzékeny szeme, amivel észreveszi a természet legtűnendőbbmesekönyv-illusztrátorok tehetséges, új nemzedékének egyik tagjaként az ő nevét is erősen ajánlott megjegyezni. A végeredmény pedig egy ínycsiklandó, szemet gyönyörködtető kis darab lett, valami egészen új és besorolhatatlan élmény, de ha mindenáron skatulyákba akarnám szorítani, akkor azt mondanám: ott lapul benne Fekete István, Bálint Ágnes, és a japán népmesék.Három kis mimiről szólnak a történetek: a mimik pici, tündérszerű lények, áttetsző szárnyuk van, és roppant kíváncsiak. A legkisebb, Titi különösen ért hozzá, hogy bajba kerüljön, amiből a társai, az állatok, vagy az erdőt járók segítik ki; de nemcsak kalamajkát okoz, hanem magától értetődően másokon is segít, ha valakinek szüksége van rá. A 18 mese leginkább azért fogott meg, mert valami elképesztő könnyedség keveredik benne a dörmögő narrációval: az író magasról tesz pedagógiára, didakszisra, megszívlelendő tanulságokra: nem tesz mást, csak jó kedvvel és jó érzékkel mesél.
m.anna"

Köszönöm :)

Cser

Kedvenc erdőlakóim egyike.

A mesekönyv írása közben nemigazán találtam olyan szereplőt, akiben tömören megfogalmazhattam volna a könyv lényegét. Gondolkodtam a Farkasban, mivel ez az egyik legszociálisabb, és a hozzám leginkább közel álló ragadozó, de hosszú ideje már nem igazán lakója a Kiskunságnak (hivatalosan nincs). Azután egyszer csak berobbant a képbe Cser, a gímszarvas, aki tisztes küzdelemben akarja a trónt megszerezni, ám végül ajándékba kapja. (És mégsincs elszállva :))


Illusztráció: Horváth Mónika :)

--------------------------------------------------------------------------

Íme hát Cser története:

Cser

Egy időben kemény, zimankós napokra virradt a hideg téli égbolt. Minden reggel köd takarta a hólepte tájat, s Fűzfalak ablakából is csak a szomszéd fűzfáig lehetett látni. Az erdőjárók könnyen eltévedhettek, ha nem ismerték a járást, mert a köd olyan vastag volt, hogy még a magas nyárfák teteje is beleveszett. Ezt a ködöt az erőtlen téli Nap sem tudta feloldani sem délelőtt, sem délután. Úgy terpeszkedett a vidéken, mint régen tehette egy belakott kövér földesúr vacsora után a karosszékben. Mit csináltak ilyenkor a mimik? Ők is hátradőltek apró karosszékeikben, mialatt Táti meséit hallgatták naphosszat a világban élő különféle népek és a mimik viselt dolgairól. Táti szerette a telet. Valamivel kevesebb tennivalója akadt ebben az évszakban és kicsivel több ideje mesélni, és az elmúlt korok eseményein elmélkedni.

Táti és Téti reggelente szélesre tárták a jégvirágos ablakot, s Fűzfalakot néhány percre átjárta a jéghideg friss levegő. Rendszerint ez ébresztette Titit, aki ilyenkor maga alá húzta kicsiny lábát, s még a fejét is eldugta a legkisebb cinke legfinomabb pehelytolla alá, mert ez volt az ő takarója. Mire a legkisebb mimi szíveskedett kifáradni az ágyból, Táti általában már megfőzte a reggeli teát, Téti pedig újra tüzet csiholt Fűzfalak apró kandallójába. Ezt a kandallót még a füstifecskék tapasztották sárból és agyagból, mielőtt elindultak volna Afrikába. Mire Titi az asztalhoz ült, a mimik addigra már az ablakot is becsukták, s a meleg újra szétáradt a kandallóban ropogva lángoló fakéregből és fűszalmából.

Így teltek a napok ezidőtájt, s aznap reggel is, mikor Titi az ablak előtt bámészkodva egy kerekre hízott kis kékcinkére lett figyelmes, amint nagyokat ásít a fűzfa egy gallyán ülve.

– Nézd, Táti! Milyen kényelmes ez a cinege ma! Mintha nem is éhezne ebben a zimankóban! – fordult hátra az asztalnál sakkozó öreg mimihez Titi. Táti és Téti is az ablakhoz csoszogtak.

– Valóban! – mondta Téti. – Hol lakhatott be ilyen korán? Hiszen ezek a cinegék télidőben egész nap csak keresik, kutatják az élelmet!

– Ez meg itt ásítozik – helyeselt Titi, aki eddigre már sokat tanult a mimiktől és a téli vándoroktól. Erre nagyon büszke volt. Táti magára kapta kis kabátját, s kisétált Fűzfalak águdvarára. Téti és Titi utána.

– Valami nagy lakoma lehet az erdőben! Halljátok, ahogy veszekszenek a varjak? – jegyezte meg az öreg mimi, miközben a csőrét tisztogató kis kékcinkét figyelte.

– Kár! Kár! Kár, hogy ilyen sokan jöttünk reggelizni! – zúgták a ködbe burkolódzott erdő felől, ahol már hetek óta nem jártak a mimik. A kékcinke unottan fordult a hangok irányába, majd álmosan vakarózni kezdett. Az erdő felett vészt jóslóan vijjogott Zorg, az öreg szirti sas és a varjak marakodása hirtelen alábbhagyott. Hallani lehetett, ahogy az egész csapat a levegőbe emelkedik. Ott újra károgni kezdtek.

– Kár! Kár ennek a sasnak hagyni a legfinomabb falatokat, kár! – harsogták, majd egy holló is megszólalt:

– Kró! Kró! Krokodilkönnyek! Alig hagytatok belőle valamit! Kro-kró! Kotródjatok! – intette meg a varjakat a holló. A szemtelen varjak közül egy-kettő már pórul járt, amikor a szirtit becsmérelte. Zorgnak pedig, olyankor tele lett a begye ízletes varjúhússal.

– Nézzük meg, hogy mi ez a lakoma! – javasolta Táti Tétire pillantva, és a felnőtt mimik útnak eredtek. Titit otthon hagyták azzal a kéréssel, hogy söpörje le a havat Fűzfalak águdvaráról. Pedig Titi is kíváncsi volt a lakomára.

Az erdőben a mimik elhűlve látták, hogy a vadetetőtől nem messzire Zorg, az öreg szirti sas és Kró, a holló, a varjak legnemesebb tagja egy hatalmas szarvas teteme mellett őrködik, és nem engedi a fagyott állathoz a varjúcsapatot. Körülöttük a fák csúcsain és a magasban keringve vetési és szürkevarjak várták, hogy a két hatalmas madár mikor engedi őket vissza reggelijükhöz. A vadetető melletti bokrokon a cinkék, s alattuk egy rigó szintén a sorukra vártak. Táti és Téti közelebb repültek Zorghoz és a hollóhoz. Ekkor döbbentek meg csak igazán. Most ismerték fel, hogy Őn, az erdő egykori királya adja a varjak lakomáját – sajnos, saját testéből.

– Mi történt itt?! – kérdezte földöntúli haragjában harsogva Táti. A hangtól a fák ágait ellepő hótömegek lezúdultak a földre, a varjak úgy megijedtek, hogy még magasabbra emelkedtek a levegőben, fákon ülő rokonaik pedig csatlakoztak hozzájuk. Csak Zorg és Kró maradt nyugodt.

– Őn meghalt – mondta hűvösen Kró.

– De, hogyan halt meg?! Mi baja volt, és miért nem tudtunk mi erről?! – kérdezte félelmet nem ismerő, tiszteletet parancsoló hangon Táti, aki alig volt nagyobb a sas szeménél.

– Ne haragudjatok rá, sem pedig ránk – vette át a szót az öreg szirti sas. – Őn napok óta itt feküdt a vadetető mellett betegen. Az őszi harcokban sérült meg és legyengült. A végén már nem is evett. Hívni akartunk titeket, hogy meggyógyítsátok, de nem engedte. És hát, ő volt az itteni erdők királya, tiszteletben tartottuk kérését.

– Miért nem engedte?! – kérdezte a dühtől vöröslő Táti helyett szigorúan Téti.

– Krohh! – köhintett a holló. – Azt mondta, ha most meg is gyógyítanátok, Cser a következő ősszel már biztosan legyőzné, és neki akkor más erdőkbe kellene menekülnie. De ő itt van otthon, eleget élt már, hagyjuk magától elmenni!

– Így van! Króval ketten mellette maradtunk, és vigyáztuk az álmát, mígnem tegnap már nem ébredt fel – folytatta Zorg.

– Úgy látszik nem voltatok elég éberek! – nézte szomorúan a varjak által megcsipkedett tetemet Táti.

– Ne haragudjatok. Vadászni voltunk, azalatt pedig Rókartúr, akinek a családja szintén éhezik, nekiesett a fagyott Őnnek. Utána a varjak is ellepték Őn testét. Csak nemrégen érkeztünk vissza, most zavartuk el őket – védte meg magát és a hollót a szirti sas.

– Nem lehetne ezt a vitát valahol máshol megbeszélni? – vetették közbe énekelve a cinkék. – Éhesek vagyunk! – úgy látszik, elunták a várakozást. A varjak is lejjebb ereszkedtek, egy öreg szürke pedig a cinkék mellé szállt a földre.

– Kár! Kár ezért a szarvasért, de most már adjátok nekünk Őnt! – mondta, a jelek szerint ő volt a vezére a fekete seregnek.

– Ez a szarvas nem eledel! – tárta szét fenyegetően hatalmas szárnyait Zorg és Kró egyszerre. – Mi sem ettünk, és ti sem esztek többet belőle!

– Nem bizony! – fordult a szürkevarjúhoz Táti. – Ismerlek téged, Dolmány! Egyszer meggyógyítottalak, amikor a vadászok kilőtték a fészket alólad, és megsérült a lábad. Tudom, hogy jó varjú vagy és hogy a rokonaidnak is üres a begye, de ezúttal más eledel után kell néznetek! Őn nem lehet a tiétek, mert Őn az erdőé!

– Kár! – kezdte volna Dolmány, de ekkor a tisztásra rontott Cser, a fiatal ám annál határozottabb szarvasbika.

– Öh-bőő! Bőven találtok majd kullancsot tavasszal az irhánkban. Feltűzlek az agancsomra, ha közelebb lépsz Őnhöz! Böő! Kotródj most a népeddel Dolmány! – azzal agancsát fenyegetően az öreg szürkének szegezte. Dolmány kénytelen-kelletlen visszatért a varjakhoz, akik ez idő alatt ellepték a nyárfák ágait. – Most pedig adjuk meg a végtisztességet Őnnek! – fordult Tátihoz Cser. Zorg, az öreg szirti sas és Kró, a nemes holló szárnyra kaptak és a vadetető tetejére telepedtek. Onnan figyelték és vigyázták a számukra jól ismert eseményeket.

Ők már tudták, mi következik. Hosszú életük és még hosszabb vándorlásaik alatt sokszor látták már, ahogy a különféle mimik elbúcsúztatják az erdő, a sztyeppe vagy éppen a sziklás hegyormok királyait. Tulajdonképpen Zorg, a szirti sas is egy ilyen király, csak ő nem az erdő, hanem az égben járó madarak ura.

Táti és Téti a szarvas agancsára röppentek, Cser pedig oda lépett Őn teteme mellé. A két mimi erősen koncentrált és halkan valamilyen varázsigét mormolhattak, de hogy mi volt az, nem tudni, mert a mormogáson kívül más nem hallatszott. Így telt el egy, vagy talán két perc, mialatt lassan feltámadt a szél. A szél, ami az erdő fái közt járva, megmozgatta azok ágait. Az ágak nyekeregve-nyikorogva fájdalmasan felsírtak, és a kisebb gallyak összetörve hullottak alá. Lassan megmozdultak a hatalmas fatörzsek is és hol jobbra, hol balra hajlottak. Mintha táncolt volna az erdő! A szél egyre zúgott, egyre üvöltött és a tisztásra érve megfordult a szabad téren, magával ragadva a fákról és a földről a havat. Már semmit sem lehetett látni a nagy hóviharban. A varjak ijedten kapaszkodtak a táncoló ágakba, a cinkék összehúzták magukat a bokrok gallyain. Csak Zorg és Kró ült mozdulatlan nyugalommal a vadetető tetején. Tollaikat felborzolta a hirtelen vihar, és már alig-alig láttak valamit a fehér förgetegben.

Ekkor elbődült Cser, a szarvas és a vihar az erdőből kivonulva végigszáguldott a pusztákon, végig az egész vidéken, s valahol – talán egy távoli erdőben – elült. Minden elcsendesedett, a magasban a felhők megnyíltak és nagy, játékos hópelyheiket ajándékozták a tájnak.

Őn eltűnt.

A varjak rosszallóan csattogtatták szárnyaikat, de szó nélkül távoztak. Csak amikor már messze jártak, akkor kezdtek el károgni, de Dolmány csendre intette őket. A cinkék átszálltak a fák ágaira és csendes keresgélésbe kezdtek a kéregrepedésekbe és ághajlatokba rejtőzött rovarok után. Ha találtak valami finomat, azt vidám énekükkel jelezték a többieknek. Zorg, az öreg szirti sas és Kró, a nemes holló a magasba emelkedtek, és elvitorláztak. Táti és Téti még mindig a szarvas agancsán ültek, de már fáradtan.

Cser szétnézett a tisztáson, majd kinyújtott nyakkal még egyszer elbődült:

– Őn elköltözött! Cser vagyok! Az erdő királya! – majd szétnézett, s koronájában a mimikkel elballagott Fűzfalak irányába.

-vége-

Címlap + egy mese


Sziasztok!

November közepe táján jelent meg első könyvem, Az erdő királya és más mesék címmel, Horváth Móni illusztrációival. Kiadta a Noran.

Ízelítőül elolvashatjátok a kötetben szereplő egyik mesét, amit egy barátom ötlete alapján írtam:



Szisz, az eltévedt sündisznó

Kürti Gergőnek

(Apa meséje)

Egyszer, még a napsütötte ősz folyamán történt, hogy Szisz, a sündisznó családja kinőtte a fészket, ahol laktak. A fészket, amit Szisz az erdészház udvarában egy farakás alá rejtett, és puha fűvel bélelt ki. A süni egyike volt azon kevés vadon élő állatnak, amelyik nem félt az emberektől. Titi nagyon kedvelte Sziszt és családját. Amikor ellátogatott Petihez, sokszor játszott a süngyerekekkel.

Nyári esténként rendszeresen megesett, hogy az erdész, a felesége és a fia, Peti a verandán ücsörgött vacsora után. Petinek lefekvés előtt meséket olvastak szülei: olyasmiket, mint amilyen ez is. Ilyen alkalmakkor kitettek egy kis tál tejet, vagy vizet a lépcső aljára, mellé pedig némi kukacos almát. Szisz, aki alkonyat után indul vadászatra, olykor meglátogatta a neki kitett tálat. Peti mindig jókat mulatott azon, ahogy Szisz megérezve a kukac ínycsiklandó illatát, nekiesik az almának és próbálja abból a kukacot kiszenvedni. Persze az alma sem hagyja magát, s mindig kigurul Szisz mellső lábai közül. Szisz pedig utána szalad. Így aztán Petinek úgy tűnt, mintha a süni focizna az almával.

Tehát Szisz, a sündisznó és népes családja az erdészház udvarán volt társbérletben a háziállatokkal. Ez a nyár szerencsére olyan sok élelemmel – kukaccal, gilisztával, alkalmanként fonnyadt gyümölccsel – látta el a süncsaládot, hogy egy-kettőre kinőtték a farakás alatti vackukat és egy új, tágasabb otthont kellett szerezni.

Egy este szép sorban elindultak hát a sünök: elöl ment az apa, Szisz; mögötte fia, Kisszisz; mögötte másik fia, Szusz; mögötte nagyobbik lánya, Sziszi; mögötte kisebbik lánya, Szöszi; mögötte a legkisebb fiú, a pöszmötölős Szuszi; mögötte az anyukájuk, Sziszné.

– Szedjétek a lábatokat, kis véreim! – szólt hátra Szisz. – Az erdőben találtam egy jó nagy korhadt fatörzset, tágas üreg van alatta. Már hordtam be avart, s miegyebet. Ott elleszünk télig, s át is telelhetünk gyerekek – mormolta izgő-mozgó bajsza alatt a családfő, azzal uccu neki! Olyan gyorsan kapkodta a lábait, mintha nem is az ő hátán lettek volna tüskék, hanem éppenséggel a földet borították volna.

A süngyerekek pedig csak futottak és szuszogtak apjuk mögött. Így haladtak libasorban (vagy sünsorban?) a Holdsütötte éjben: Szisz, Kisszisz, Szusz, Sziszi, Szöszi, a pöszmötölős Szuszi és Sziszné át a kerten, át a fakerítés alatt, át az árkon, át a bokor alatt, átúszva a Csukás-éren.

Ott, a túlparton szusszantak egyet.

Majd: át egy réten, át az erdőszélen, át az erdei úton, át egy tisztáson, be az erdőbe egyenesen a korhadó fatörzshöz, ahol várta őket a tágas üreg.

Kifáradtak a süngyerekek.

Szisz alighogy megérkeztek, elszállásolta fiait s a fakoronákon átszűrődő Hold fényében vadászatra indult. Először talált egy vastag földigilisztát. Gyorsan hazavitte, s új otthonukban Sziszné szépen felszelte.

– Apu hozzál nekünk szöcskét is! – kérte apját Kisszisz.

– Meg tücsköt! – vágta rá Szusz.

– És százlábút! – folytatta Sziszi.

– Egy ezerlábút! – ragadtatta el magát Szöszi.

– Vagy egy kukacos almát! Olyan jó játszani vele – mormogta végül a pöszmötölős Szuszi.

Sziszné, csak nevetett. Szisz pedig rohant tova, kotort az avarban, szimatolt a tisztáson.

Talált szöcskét.

Fogott tücsköt.

Elkapott egy százlábút.

És beszerzett még egy ezerlábút is!

Csak kukacos almát nem talált sehol.

– Az nem lehet, hogy pont Szuszinak ne vigyek almát! – morogta Szisz, a sündisznó és nagyokat szippantott a levegőbe. – Valahol van itt egy vadkörtefa. Érzem az illatát. Biztos van alatta elég körte. Ha nem is alma – hajtogatta magában, s ment a vadkörteillat nyomában.

Addig ment, míg kiért az erdőből egy nagy rétre. A rét túlsó szélén ott állt a vadkörtefa. De a süni csak az illatát érezte, látni nem látta. Szisz eltökélten vágott át a fűtengeren, pedig ki se látszott belőle. A fa alatt azután tényleg telis tele volt minden kukacosabbnál kukacosabb körtékkel. Szisz kiválasztotta a legillatosabbat – amiben hemzsegtek a kukacok –, és elindult vissza. „De merre is van az a vissza?” – eszmélt fel ekkor. Felnézett az égre, de mintha az is ellene lett volna, mert a Hold és a csillagok elé egy széles felhő úszott. Szisz kereste az otthon ismerős illatát, de nem találta. „Alighanem eltévedtem, túl messzire jöttem” – gondolkodott el. Kinézett magának a távolban egy sötét foltot. „Biztosan az lesz az erdő! Na rajta! Mindjárt virrad…” – azzal újra nekivágott a fűtengernek. Ahogy ott kotort, a magasra nőtt fű szétnyílt körülötte és úgy zörögtek a száraz fűszálak a sündisznó tüskés hátán, olyan zajt csaptak, mintha legalábbis egy vaddisznócsorda járt volna a közelben.

„Mi ez zaj?” – ébredt fel az ebíren ringó csigaházban Titi. A zaj közeledett. A kismimi álmosan kikecmergett az ágyból, s halkan, hogy Táti és Téti fel ne ébredjenek, kilopódzott az ebír kalászára. Szisz ekkor ért oda nagy sietve. Titi fogta a mimik Szentjánosbogár-lámpácskáját és leszállt a földre, mert a sárga fényben a sünit felismerte.

– Mit keresel erre, Szisz? – huppant le a sündisznó elé.

– Vadkörtét – felelte a meglepett süni. – Szuszinak – tette hozzá. – Azazhogy, azt már megtaláltam. Most a hazatartó utat keresem. Te, hogy kerülsz ide?

– Én itt lakom, hát nem emlékszel? Meséltem róla – mutatott Titi a csigaházra, az elhagyott csigavázra.

– Ajjaj! Akkor én valóban eltévedtem, erre még soha nem jártam – szomorodott el a süni. – Most hogy jutok haza? Még a Hold is a felhő mögé bújt.

Titi elgondolkodott.

– Az erdőig elkísérhetlek. Majd világítok a lámpámmal. Onnan hazatalálsz?

– Az erdőt ismerem, mint a tüskéimet! – vágta rá vidáman a süni. – Csak ezen a felén nem voltam még…

– Akkor inkább elkísérlek a vadetetőhöz a tisztásra. Onnan már csak hazatalálsz? – mondta Titi, megérezve Szisz bizonytalanságát. „És onnan még én is időben hazaérek” – gondolta magában.

– Az jó! Onnan öt percre lakom, mert egy korhadt farönk alatt van az új Lakom – vidámkodott Szisz. Azzal elindultak. Titi a fűszálak fölött, alacsonyan szállt és a Szentjánosbogár-lámpával világította meg Szisz útját. Mikor Szisz hazaért a gyerekek már nagyon várták.

– Itt a szöcske Kisszisz! – mondta a süni legnagyobb fiának.

– Meg a tücsköd Szusz!

– És a százlábúd Sziszi!

– No meg, az ezerlábúd Szöszi! – nyújtotta át az elragadtatott sünleánynak a vacsorát – De lehet, hogy csak 998 – tette hozzá.

– És az én kukacos almám? Olyan jó vele játszani – szimatolgatott a pöszmötölős Szuszi.

– Az is van, csak ma vadkörtének hívják – gurította oda a hatalmas kukacos körtét legkisebb sünfiúnak Szisz. Szuszi pedig azonnal nekiesett és megette az összes finom kukacot.

A játékra már nem maradt ideje, mert úgy belakott, hogy nyomban el is aludt.

Kis mancsa közt a vadkörtével.

-vége-