2009. február 6., péntek

Címlap + egy mese


Sziasztok!

November közepe táján jelent meg első könyvem, Az erdő királya és más mesék címmel, Horváth Móni illusztrációival. Kiadta a Noran.

Ízelítőül elolvashatjátok a kötetben szereplő egyik mesét, amit egy barátom ötlete alapján írtam:



Szisz, az eltévedt sündisznó

Kürti Gergőnek

(Apa meséje)

Egyszer, még a napsütötte ősz folyamán történt, hogy Szisz, a sündisznó családja kinőtte a fészket, ahol laktak. A fészket, amit Szisz az erdészház udvarában egy farakás alá rejtett, és puha fűvel bélelt ki. A süni egyike volt azon kevés vadon élő állatnak, amelyik nem félt az emberektől. Titi nagyon kedvelte Sziszt és családját. Amikor ellátogatott Petihez, sokszor játszott a süngyerekekkel.

Nyári esténként rendszeresen megesett, hogy az erdész, a felesége és a fia, Peti a verandán ücsörgött vacsora után. Petinek lefekvés előtt meséket olvastak szülei: olyasmiket, mint amilyen ez is. Ilyen alkalmakkor kitettek egy kis tál tejet, vagy vizet a lépcső aljára, mellé pedig némi kukacos almát. Szisz, aki alkonyat után indul vadászatra, olykor meglátogatta a neki kitett tálat. Peti mindig jókat mulatott azon, ahogy Szisz megérezve a kukac ínycsiklandó illatát, nekiesik az almának és próbálja abból a kukacot kiszenvedni. Persze az alma sem hagyja magát, s mindig kigurul Szisz mellső lábai közül. Szisz pedig utána szalad. Így aztán Petinek úgy tűnt, mintha a süni focizna az almával.

Tehát Szisz, a sündisznó és népes családja az erdészház udvarán volt társbérletben a háziállatokkal. Ez a nyár szerencsére olyan sok élelemmel – kukaccal, gilisztával, alkalmanként fonnyadt gyümölccsel – látta el a süncsaládot, hogy egy-kettőre kinőtték a farakás alatti vackukat és egy új, tágasabb otthont kellett szerezni.

Egy este szép sorban elindultak hát a sünök: elöl ment az apa, Szisz; mögötte fia, Kisszisz; mögötte másik fia, Szusz; mögötte nagyobbik lánya, Sziszi; mögötte kisebbik lánya, Szöszi; mögötte a legkisebb fiú, a pöszmötölős Szuszi; mögötte az anyukájuk, Sziszné.

– Szedjétek a lábatokat, kis véreim! – szólt hátra Szisz. – Az erdőben találtam egy jó nagy korhadt fatörzset, tágas üreg van alatta. Már hordtam be avart, s miegyebet. Ott elleszünk télig, s át is telelhetünk gyerekek – mormolta izgő-mozgó bajsza alatt a családfő, azzal uccu neki! Olyan gyorsan kapkodta a lábait, mintha nem is az ő hátán lettek volna tüskék, hanem éppenséggel a földet borították volna.

A süngyerekek pedig csak futottak és szuszogtak apjuk mögött. Így haladtak libasorban (vagy sünsorban?) a Holdsütötte éjben: Szisz, Kisszisz, Szusz, Sziszi, Szöszi, a pöszmötölős Szuszi és Sziszné át a kerten, át a fakerítés alatt, át az árkon, át a bokor alatt, átúszva a Csukás-éren.

Ott, a túlparton szusszantak egyet.

Majd: át egy réten, át az erdőszélen, át az erdei úton, át egy tisztáson, be az erdőbe egyenesen a korhadó fatörzshöz, ahol várta őket a tágas üreg.

Kifáradtak a süngyerekek.

Szisz alighogy megérkeztek, elszállásolta fiait s a fakoronákon átszűrődő Hold fényében vadászatra indult. Először talált egy vastag földigilisztát. Gyorsan hazavitte, s új otthonukban Sziszné szépen felszelte.

– Apu hozzál nekünk szöcskét is! – kérte apját Kisszisz.

– Meg tücsköt! – vágta rá Szusz.

– És százlábút! – folytatta Sziszi.

– Egy ezerlábút! – ragadtatta el magát Szöszi.

– Vagy egy kukacos almát! Olyan jó játszani vele – mormogta végül a pöszmötölős Szuszi.

Sziszné, csak nevetett. Szisz pedig rohant tova, kotort az avarban, szimatolt a tisztáson.

Talált szöcskét.

Fogott tücsköt.

Elkapott egy százlábút.

És beszerzett még egy ezerlábút is!

Csak kukacos almát nem talált sehol.

– Az nem lehet, hogy pont Szuszinak ne vigyek almát! – morogta Szisz, a sündisznó és nagyokat szippantott a levegőbe. – Valahol van itt egy vadkörtefa. Érzem az illatát. Biztos van alatta elég körte. Ha nem is alma – hajtogatta magában, s ment a vadkörteillat nyomában.

Addig ment, míg kiért az erdőből egy nagy rétre. A rét túlsó szélén ott állt a vadkörtefa. De a süni csak az illatát érezte, látni nem látta. Szisz eltökélten vágott át a fűtengeren, pedig ki se látszott belőle. A fa alatt azután tényleg telis tele volt minden kukacosabbnál kukacosabb körtékkel. Szisz kiválasztotta a legillatosabbat – amiben hemzsegtek a kukacok –, és elindult vissza. „De merre is van az a vissza?” – eszmélt fel ekkor. Felnézett az égre, de mintha az is ellene lett volna, mert a Hold és a csillagok elé egy széles felhő úszott. Szisz kereste az otthon ismerős illatát, de nem találta. „Alighanem eltévedtem, túl messzire jöttem” – gondolkodott el. Kinézett magának a távolban egy sötét foltot. „Biztosan az lesz az erdő! Na rajta! Mindjárt virrad…” – azzal újra nekivágott a fűtengernek. Ahogy ott kotort, a magasra nőtt fű szétnyílt körülötte és úgy zörögtek a száraz fűszálak a sündisznó tüskés hátán, olyan zajt csaptak, mintha legalábbis egy vaddisznócsorda járt volna a közelben.

„Mi ez zaj?” – ébredt fel az ebíren ringó csigaházban Titi. A zaj közeledett. A kismimi álmosan kikecmergett az ágyból, s halkan, hogy Táti és Téti fel ne ébredjenek, kilopódzott az ebír kalászára. Szisz ekkor ért oda nagy sietve. Titi fogta a mimik Szentjánosbogár-lámpácskáját és leszállt a földre, mert a sárga fényben a sünit felismerte.

– Mit keresel erre, Szisz? – huppant le a sündisznó elé.

– Vadkörtét – felelte a meglepett süni. – Szuszinak – tette hozzá. – Azazhogy, azt már megtaláltam. Most a hazatartó utat keresem. Te, hogy kerülsz ide?

– Én itt lakom, hát nem emlékszel? Meséltem róla – mutatott Titi a csigaházra, az elhagyott csigavázra.

– Ajjaj! Akkor én valóban eltévedtem, erre még soha nem jártam – szomorodott el a süni. – Most hogy jutok haza? Még a Hold is a felhő mögé bújt.

Titi elgondolkodott.

– Az erdőig elkísérhetlek. Majd világítok a lámpámmal. Onnan hazatalálsz?

– Az erdőt ismerem, mint a tüskéimet! – vágta rá vidáman a süni. – Csak ezen a felén nem voltam még…

– Akkor inkább elkísérlek a vadetetőhöz a tisztásra. Onnan már csak hazatalálsz? – mondta Titi, megérezve Szisz bizonytalanságát. „És onnan még én is időben hazaérek” – gondolta magában.

– Az jó! Onnan öt percre lakom, mert egy korhadt farönk alatt van az új Lakom – vidámkodott Szisz. Azzal elindultak. Titi a fűszálak fölött, alacsonyan szállt és a Szentjánosbogár-lámpával világította meg Szisz útját. Mikor Szisz hazaért a gyerekek már nagyon várták.

– Itt a szöcske Kisszisz! – mondta a süni legnagyobb fiának.

– Meg a tücsköd Szusz!

– És a százlábúd Sziszi!

– No meg, az ezerlábúd Szöszi! – nyújtotta át az elragadtatott sünleánynak a vacsorát – De lehet, hogy csak 998 – tette hozzá.

– És az én kukacos almám? Olyan jó vele játszani – szimatolgatott a pöszmötölős Szuszi.

– Az is van, csak ma vadkörtének hívják – gurította oda a hatalmas kukacos körtét legkisebb sünfiúnak Szisz. Szuszi pedig azonnal nekiesett és megette az összes finom kukacot.

A játékra már nem maradt ideje, mert úgy belakott, hogy nyomban el is aludt.

Kis mancsa közt a vadkörtével.

-vége-

1 megjegyzés:

Vacskamati írta...

Köszönjük a szép mesét.. :) Azt hittem, még sok lesz a három éves lányomnak, de szó nélkül hallgatta végig, nagyon tetszett neki és kért még másikat is..pedig még kép sem volt hozzá. :)