2009. február 6., péntek

Cser

Kedvenc erdőlakóim egyike.

A mesekönyv írása közben nemigazán találtam olyan szereplőt, akiben tömören megfogalmazhattam volna a könyv lényegét. Gondolkodtam a Farkasban, mivel ez az egyik legszociálisabb, és a hozzám leginkább közel álló ragadozó, de hosszú ideje már nem igazán lakója a Kiskunságnak (hivatalosan nincs). Azután egyszer csak berobbant a képbe Cser, a gímszarvas, aki tisztes küzdelemben akarja a trónt megszerezni, ám végül ajándékba kapja. (És mégsincs elszállva :))


Illusztráció: Horváth Mónika :)

--------------------------------------------------------------------------

Íme hát Cser története:

Cser

Egy időben kemény, zimankós napokra virradt a hideg téli égbolt. Minden reggel köd takarta a hólepte tájat, s Fűzfalak ablakából is csak a szomszéd fűzfáig lehetett látni. Az erdőjárók könnyen eltévedhettek, ha nem ismerték a járást, mert a köd olyan vastag volt, hogy még a magas nyárfák teteje is beleveszett. Ezt a ködöt az erőtlen téli Nap sem tudta feloldani sem délelőtt, sem délután. Úgy terpeszkedett a vidéken, mint régen tehette egy belakott kövér földesúr vacsora után a karosszékben. Mit csináltak ilyenkor a mimik? Ők is hátradőltek apró karosszékeikben, mialatt Táti meséit hallgatták naphosszat a világban élő különféle népek és a mimik viselt dolgairól. Táti szerette a telet. Valamivel kevesebb tennivalója akadt ebben az évszakban és kicsivel több ideje mesélni, és az elmúlt korok eseményein elmélkedni.

Táti és Téti reggelente szélesre tárták a jégvirágos ablakot, s Fűzfalakot néhány percre átjárta a jéghideg friss levegő. Rendszerint ez ébresztette Titit, aki ilyenkor maga alá húzta kicsiny lábát, s még a fejét is eldugta a legkisebb cinke legfinomabb pehelytolla alá, mert ez volt az ő takarója. Mire a legkisebb mimi szíveskedett kifáradni az ágyból, Táti általában már megfőzte a reggeli teát, Téti pedig újra tüzet csiholt Fűzfalak apró kandallójába. Ezt a kandallót még a füstifecskék tapasztották sárból és agyagból, mielőtt elindultak volna Afrikába. Mire Titi az asztalhoz ült, a mimik addigra már az ablakot is becsukták, s a meleg újra szétáradt a kandallóban ropogva lángoló fakéregből és fűszalmából.

Így teltek a napok ezidőtájt, s aznap reggel is, mikor Titi az ablak előtt bámészkodva egy kerekre hízott kis kékcinkére lett figyelmes, amint nagyokat ásít a fűzfa egy gallyán ülve.

– Nézd, Táti! Milyen kényelmes ez a cinege ma! Mintha nem is éhezne ebben a zimankóban! – fordult hátra az asztalnál sakkozó öreg mimihez Titi. Táti és Téti is az ablakhoz csoszogtak.

– Valóban! – mondta Téti. – Hol lakhatott be ilyen korán? Hiszen ezek a cinegék télidőben egész nap csak keresik, kutatják az élelmet!

– Ez meg itt ásítozik – helyeselt Titi, aki eddigre már sokat tanult a mimiktől és a téli vándoroktól. Erre nagyon büszke volt. Táti magára kapta kis kabátját, s kisétált Fűzfalak águdvarára. Téti és Titi utána.

– Valami nagy lakoma lehet az erdőben! Halljátok, ahogy veszekszenek a varjak? – jegyezte meg az öreg mimi, miközben a csőrét tisztogató kis kékcinkét figyelte.

– Kár! Kár! Kár, hogy ilyen sokan jöttünk reggelizni! – zúgták a ködbe burkolódzott erdő felől, ahol már hetek óta nem jártak a mimik. A kékcinke unottan fordult a hangok irányába, majd álmosan vakarózni kezdett. Az erdő felett vészt jóslóan vijjogott Zorg, az öreg szirti sas és a varjak marakodása hirtelen alábbhagyott. Hallani lehetett, ahogy az egész csapat a levegőbe emelkedik. Ott újra károgni kezdtek.

– Kár! Kár ennek a sasnak hagyni a legfinomabb falatokat, kár! – harsogták, majd egy holló is megszólalt:

– Kró! Kró! Krokodilkönnyek! Alig hagytatok belőle valamit! Kro-kró! Kotródjatok! – intette meg a varjakat a holló. A szemtelen varjak közül egy-kettő már pórul járt, amikor a szirtit becsmérelte. Zorgnak pedig, olyankor tele lett a begye ízletes varjúhússal.

– Nézzük meg, hogy mi ez a lakoma! – javasolta Táti Tétire pillantva, és a felnőtt mimik útnak eredtek. Titit otthon hagyták azzal a kéréssel, hogy söpörje le a havat Fűzfalak águdvaráról. Pedig Titi is kíváncsi volt a lakomára.

Az erdőben a mimik elhűlve látták, hogy a vadetetőtől nem messzire Zorg, az öreg szirti sas és Kró, a holló, a varjak legnemesebb tagja egy hatalmas szarvas teteme mellett őrködik, és nem engedi a fagyott állathoz a varjúcsapatot. Körülöttük a fák csúcsain és a magasban keringve vetési és szürkevarjak várták, hogy a két hatalmas madár mikor engedi őket vissza reggelijükhöz. A vadetető melletti bokrokon a cinkék, s alattuk egy rigó szintén a sorukra vártak. Táti és Téti közelebb repültek Zorghoz és a hollóhoz. Ekkor döbbentek meg csak igazán. Most ismerték fel, hogy Őn, az erdő egykori királya adja a varjak lakomáját – sajnos, saját testéből.

– Mi történt itt?! – kérdezte földöntúli haragjában harsogva Táti. A hangtól a fák ágait ellepő hótömegek lezúdultak a földre, a varjak úgy megijedtek, hogy még magasabbra emelkedtek a levegőben, fákon ülő rokonaik pedig csatlakoztak hozzájuk. Csak Zorg és Kró maradt nyugodt.

– Őn meghalt – mondta hűvösen Kró.

– De, hogyan halt meg?! Mi baja volt, és miért nem tudtunk mi erről?! – kérdezte félelmet nem ismerő, tiszteletet parancsoló hangon Táti, aki alig volt nagyobb a sas szeménél.

– Ne haragudjatok rá, sem pedig ránk – vette át a szót az öreg szirti sas. – Őn napok óta itt feküdt a vadetető mellett betegen. Az őszi harcokban sérült meg és legyengült. A végén már nem is evett. Hívni akartunk titeket, hogy meggyógyítsátok, de nem engedte. És hát, ő volt az itteni erdők királya, tiszteletben tartottuk kérését.

– Miért nem engedte?! – kérdezte a dühtől vöröslő Táti helyett szigorúan Téti.

– Krohh! – köhintett a holló. – Azt mondta, ha most meg is gyógyítanátok, Cser a következő ősszel már biztosan legyőzné, és neki akkor más erdőkbe kellene menekülnie. De ő itt van otthon, eleget élt már, hagyjuk magától elmenni!

– Így van! Króval ketten mellette maradtunk, és vigyáztuk az álmát, mígnem tegnap már nem ébredt fel – folytatta Zorg.

– Úgy látszik nem voltatok elég éberek! – nézte szomorúan a varjak által megcsipkedett tetemet Táti.

– Ne haragudjatok. Vadászni voltunk, azalatt pedig Rókartúr, akinek a családja szintén éhezik, nekiesett a fagyott Őnnek. Utána a varjak is ellepték Őn testét. Csak nemrégen érkeztünk vissza, most zavartuk el őket – védte meg magát és a hollót a szirti sas.

– Nem lehetne ezt a vitát valahol máshol megbeszélni? – vetették közbe énekelve a cinkék. – Éhesek vagyunk! – úgy látszik, elunták a várakozást. A varjak is lejjebb ereszkedtek, egy öreg szürke pedig a cinkék mellé szállt a földre.

– Kár! Kár ezért a szarvasért, de most már adjátok nekünk Őnt! – mondta, a jelek szerint ő volt a vezére a fekete seregnek.

– Ez a szarvas nem eledel! – tárta szét fenyegetően hatalmas szárnyait Zorg és Kró egyszerre. – Mi sem ettünk, és ti sem esztek többet belőle!

– Nem bizony! – fordult a szürkevarjúhoz Táti. – Ismerlek téged, Dolmány! Egyszer meggyógyítottalak, amikor a vadászok kilőtték a fészket alólad, és megsérült a lábad. Tudom, hogy jó varjú vagy és hogy a rokonaidnak is üres a begye, de ezúttal más eledel után kell néznetek! Őn nem lehet a tiétek, mert Őn az erdőé!

– Kár! – kezdte volna Dolmány, de ekkor a tisztásra rontott Cser, a fiatal ám annál határozottabb szarvasbika.

– Öh-bőő! Bőven találtok majd kullancsot tavasszal az irhánkban. Feltűzlek az agancsomra, ha közelebb lépsz Őnhöz! Böő! Kotródj most a népeddel Dolmány! – azzal agancsát fenyegetően az öreg szürkének szegezte. Dolmány kénytelen-kelletlen visszatért a varjakhoz, akik ez idő alatt ellepték a nyárfák ágait. – Most pedig adjuk meg a végtisztességet Őnnek! – fordult Tátihoz Cser. Zorg, az öreg szirti sas és Kró, a nemes holló szárnyra kaptak és a vadetető tetejére telepedtek. Onnan figyelték és vigyázták a számukra jól ismert eseményeket.

Ők már tudták, mi következik. Hosszú életük és még hosszabb vándorlásaik alatt sokszor látták már, ahogy a különféle mimik elbúcsúztatják az erdő, a sztyeppe vagy éppen a sziklás hegyormok királyait. Tulajdonképpen Zorg, a szirti sas is egy ilyen király, csak ő nem az erdő, hanem az égben járó madarak ura.

Táti és Téti a szarvas agancsára röppentek, Cser pedig oda lépett Őn teteme mellé. A két mimi erősen koncentrált és halkan valamilyen varázsigét mormolhattak, de hogy mi volt az, nem tudni, mert a mormogáson kívül más nem hallatszott. Így telt el egy, vagy talán két perc, mialatt lassan feltámadt a szél. A szél, ami az erdő fái közt járva, megmozgatta azok ágait. Az ágak nyekeregve-nyikorogva fájdalmasan felsírtak, és a kisebb gallyak összetörve hullottak alá. Lassan megmozdultak a hatalmas fatörzsek is és hol jobbra, hol balra hajlottak. Mintha táncolt volna az erdő! A szél egyre zúgott, egyre üvöltött és a tisztásra érve megfordult a szabad téren, magával ragadva a fákról és a földről a havat. Már semmit sem lehetett látni a nagy hóviharban. A varjak ijedten kapaszkodtak a táncoló ágakba, a cinkék összehúzták magukat a bokrok gallyain. Csak Zorg és Kró ült mozdulatlan nyugalommal a vadetető tetején. Tollaikat felborzolta a hirtelen vihar, és már alig-alig láttak valamit a fehér förgetegben.

Ekkor elbődült Cser, a szarvas és a vihar az erdőből kivonulva végigszáguldott a pusztákon, végig az egész vidéken, s valahol – talán egy távoli erdőben – elült. Minden elcsendesedett, a magasban a felhők megnyíltak és nagy, játékos hópelyheiket ajándékozták a tájnak.

Őn eltűnt.

A varjak rosszallóan csattogtatták szárnyaikat, de szó nélkül távoztak. Csak amikor már messze jártak, akkor kezdtek el károgni, de Dolmány csendre intette őket. A cinkék átszálltak a fák ágaira és csendes keresgélésbe kezdtek a kéregrepedésekbe és ághajlatokba rejtőzött rovarok után. Ha találtak valami finomat, azt vidám énekükkel jelezték a többieknek. Zorg, az öreg szirti sas és Kró, a nemes holló a magasba emelkedtek, és elvitorláztak. Táti és Téti még mindig a szarvas agancsán ültek, de már fáradtan.

Cser szétnézett a tisztáson, majd kinyújtott nyakkal még egyszer elbődült:

– Őn elköltözött! Cser vagyok! Az erdő királya! – majd szétnézett, s koronájában a mimikkel elballagott Fűzfalak irányába.

-vége-

Nincsenek megjegyzések: