2009. március 16., hétfő

Haza-közelítés a mesén keresztül

Nemrégiben megkeresett a Kecskeméti Lapok kiadója. Egy újonnan megjelenő könyvbe szeretne fiataloktól gondolatokat a haza, nemzet témakörében megfogalmazni. Mások mellett felkért engem is. Próbálkoztam valami aktuálisat, a hétköznapjainkhoz kapcsolódót, azaz olyasfélét írni, ami jellemez. Rá kellett jönnöm, hogy nem tudok. Adódott helyette valami sokkal izgalmasabb: a meséken keresztül megközelíteni a témát.
Íme:
(Vacskamatinak, merthogy a neved eszembe juttatta ezt az írást, és ezért tettem fel :)

Egy nemzet hány történet?

„Ott állt Vacskamati Mikkamakka előtt. Kicsit sírósan, kicsit nevetősen - egyszóval úgy, ahogy szokott.
- Mikkamakka, ugye te mindent tudsz? - kérdezte reménykedve.
Mikkamakka elég komor képet vágott.
- Egyszer beszéltünk már erről - mondta mogorván.
- Na ugye! - mondta boldogan Vacskamati.
- Mit na ugye! - mérgelődött Mikkamakka. - Akkor megállapodtunk abban, hogy majdnem mindent tudok, avagy majdnem tudok mindent, vagyis hogy mindent majdnem tudok.
- Ez az, ez az, emlékszem - kiáltott Vacskamati.
- Emlékezni azt tudtok - morogta Mikkamakka. - Azazhogy csak emlékezni tudtok.”

Vacskamati virágja
Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő

Mit jelenthetett a huszadik század egyik legeredetibb magyar meseírójának a Haza? Talán azt a derűt, amit a Nyégyszögletű Kerek Erdőben talált meg. Vacskamatit, talán Mikkamakkát, aki a szomorúság elől menekítette ki a szerzőt a Négyszögletűbe. Vagy a Hétfejű Tündért, a mindent eltűrő, elviselő és minden felett győzelmet arató Szeretet manifesztumát, akit az író majdnem megölt – mielőtt megölelt:

„Szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú.
Térdre estem előtte.” – írja meséjében.
Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér

A meseíró tehát szép volt a szeretet tükrében.

A mesék világa kerek és egész, akár a gyermek világképe. Olyan világ, amelyben jó élni, amelyben jobb volna élni, mint a mi önző földi szféránkban. Olyan világ, ahol nem történhet semmi ok nélkül, nem történhet semmi következmény nélkül. Mint látjuk, a meséké… Képzelt színtér, mint a Négyszögletű. Minden szereplő odaviszi a maga történetét, az író is. Otthonra, hazára talál és ettől lesz Kerek az erdő. E szellemben alakul a szöveg. Történetté. Ilyen történetekből áll össze egy életút, minek végén a sok kis történet feloldódik egyetlen nagy történetben.

Egy nemzet vajon hány történet lehet (vagy egy könyv - ez a könyv)?
Egy nemzet története megelégedhet-e csak a jelen, vagy a közelmúlt, illetve csak a régmúlt idők történeteivel? A mai magyar közbeszédben mindkét attitűdre találunk épp elég példát. És ezek rossz példák. Ezzel az attitűddel ijesztgetni ugyan lehet a jóravaló embereket, de jövőt építeni nem (légyen szó a jelenlegi politikai-kulturális „elit” némely tagjának a diktatúrában vállalt szerepéről, vagy a sok esetben ellentmondásos és a mai napig nem tisztázott magyar őstörténetről).
Mivel a jelen történetei szervesen a múltból szövődtek, végeláthatatlan hosszúak és szerteágazóak lehetnek. Így egzakt választ talán nem is lehet adni a feltett kérdésre (vagy csak ma nem lehet adni, amikor olyan társadalmi átalakulásnak vagyunk nemcsak tanúi, de sokan közülünk tevékeny cselekvői is, aminek a végét még látni nem lehet, és ami csak annyit sejtet, hogy gyökeresen fog átrendeződni a társadalmunk?).
Csak közelíteni tudok a válaszhoz, ahogyan tette azt Lázár Ervin. És talán jól is van ez így. Közelítés, ahogy Miklya Zsolt (a költő) mondaná: a belső lényhez, mert megfogalmazni úgysem lehet. Csak a szavak zöngéje, vagy dallama sugallja állapotát. Akár a nemzetét, vagy a hazáét. Ami, Illyés Gyula óta úgy tudjuk, „a magasban van”. Vagy legbelül? Esetleg közöttünk? Kapcsolataink, történeteink erdejében?
Csak egy szójáték (?): nemzet – nemzett. Mi is lehetne fontosabb egy férfinak? A saját gyermeke, családja. A saját története (ahogy apáról fiúra száll a név). Tudom, kulturális örökség. Mint az Árpád-házi királyok sora (mert viszonyrendszerünk hozzájuk hétszáz év távlatából: csak a közelítés. Még ha szeretettől fűtött is.) A haza-háza párost épp a közelítés miatt meg sem említem (sokan játszottak már vele érdemtelenül).
Meg nem is értek a szófejtéshez.

Az én történetem ennél egyszerűbb. Azért írok, mert az üres papírlapon, még inkább a szövegszerkesztő virtuális papírján otthonra leltem. Nem volt ez mindig így. Évekig tartott menekülésem (akár Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfaé). Gyermekkoromban író szerettem volna lenni. Mikor ezt felvállalni nem mertem, akkor kezdődött a menekülés. Ma harminc évesen úgy hiszem, joggal gondolom azt, hogy hazaértem: hiszen ma is író szeretnék lenni! Ha jobban belegondolok, akkor ezért a felismerésért megérte! De csak ezért!

Hogy el ne maradjon a közelítés: így kerekedik a négyszögletű erdő, de ez már az én erdőm, az én történetem, az én emlékeim, amik ezer szálon szövődnek a társakéival. Hiszen a mottóból is kiválik: emlékezni tudni kell, illetve, nem csak emlékezni kell tudni. Az erdőt be kell lakni, be kell laknunk! Különben mire volt a nagy menekülés?

-vége

Nincsenek megjegyzések: